48

A minden irányból magas falak által védett széles táboron belül több díszes sátrat is felvertek. Ezio otthagyta a janicsárokat, és a sátrak között lopakodva egyre közelebb jutott a központhoz, sejtvén, hogy arra találja majd Tarik szálláshelyét. Nemsokára valóban meg is hallotta Tarik ismerős hanghordozását. Egy futárhoz beszélt, aki éppen akkor érkezett meg, mellette pedig egy harmadik janicsár állt, minden bizonnyal a szárnysegédje.

— Tarik bej — mondta a futár —, levelet hoztam neked.

Tarik egyetlen szó nélkül vette át a levelet, feltörte a pecsétjét, és elolvasta. Elégedetten nevetett, még mielőtt a végére ért volna.

— Tökéletes — hajtotta össze és tette be a zubbonyába a levelet. — A puskák megérkeztek Kappadókiába, Manuél Palaiologosz seregének a táborába.

— És a mi embereink még mindig vele vannak? — kérdezte a szárnysegéd.

— Evet. Jelentkeznek, mihelyst a bizánciak tábort bontottak. Találkozunk velük, amikor Bursába érnek.

A szárnysegéd elmosolyodott.

— Akkor minden úgy alakul, ahogyan kell, efendim.

— Igen, Satagai — válaszolta Tarik. — Most az egyszer.

Intett az embereknek, hogy elmehetnek, és ő maga is elindult a sátrak között. Ezio biztonságos távolságot hagyva követte. De nem tudott teljesen észrevétlen maradni és örült, hogy Konstantinápolyba érkezése óta javult a töröktudása, mivel az őrök szalutáltak neki, a vele hasonló rangú katonák pedig üdvözölték. De nem úszta meg mindig ilyen könnyen. Egyszer-kétszer eltévesztette az irányt, és gyanakvó tekintetekkel szembesült, mielőtt ismét jó felé indult, egy alkalommal pedig közvetlen veszélybe is került. Két őr állta az útját.

— Melyik egységhez tartozol, efendim? — kérdezte az egyikük, viszonylag udvariasan, bár Ezio felfedezett némi élt a hangjában.

Még mielőtt Ezio válaszolhatott volna, a második is megszólalt.

— Azt hiszem, nem ismerlek téged. Nem látom rajtad a birodalmi jelvényt. A lovasságtól vagy?

— Mikor jöttél be? — kérdezte megint az első, most már egyértelműen barátságtalan hangnemben.

— Hol van a parancsnokod?

Ezio töröktudása ehhez kevés volt. Egyébként is érezte, hogy már felkeltette a gyanakvásukat. Gyorsan előpattintotta a horogpengéjét, és az egyiknek gáncsot vetett vele, amitől az nekiesett a másiknak. Majd futásnak eredt a sátrak között, átugrálta a cövekeket és a köteleket, miközben igyekezett egyik szemét a már távolodó Tarikon tartani.

Mögötte kiáltások hangzottak:

— Csaló!

— Áruló! Meghalsz!

— Állítsátok meg!

— Ez a gazember ölte meg Nazart! Kapjátok el!

De a tábor igencsak nagy volt, és Ezio maximálisan kihasználta, hogy egyenruhájuk és szinte teljesen egyforma bajuszuk miatt minden janicsár ugyanúgy néz ki. Maga mögött hagyva a zűrzavart, hamarosan ismét Tarik nyomára bukkant, a laktanya egy csendesebb szegletében talált rá, a tisztek térképtermeinél.

Ezio nézte, ahogy Tarik bemegy az egyik térképterembe, körbepillantva megbizonyosodott róla, hogy a kapitány egyedül van, illetve hogy sikerült leráznia a legkitartóbb üldözőit is, majd utánament. Becsukta és bereteszelte az ajtót.

Úgy érezte, már minden információt megszerzett, amire szüksége volt. Tudta, hogy Tarik Bursánál tervez találkozni Manuéllel, és hogy a fegyverszállítmány megérkezett Manuél kappadókiai táborába. Így hát amikor Tarik azonnal kardot rántva rávetette magát, nem kellett már kérdezősködnie. Ügyesen ellépett balra Tarik kardcsapása elől, majd kicsúsztatta bal kezénél a rejtett pengét, és a janicsár parancsnok hátának a jobb oldalába vájta, mélyen átvágva a veséjét, mielőtt visszarántotta.

Tarik arccal az egyik térképasztalra zuhant, szétszórta a kiterített tervrajzok egy részét, a többit pedig a vérével áztatta. Levegőért kapkodott, utolsó erejével felhúzta magát, hogy a jobb könyökére támaszkodjon, és amennyire tudott, támadója felé fordult.

— Az árulásodnak ezennel vége, katona — mondta Ezio keményen.

De Tarik arcáról beletörődést, szinte nevetést olvasott le. Eziót hirtelen elfogta a kételkedés.

— Micsoda kegyetlen irónia — mondta Tarik. — Ez lenne Szulejmán vizsgálatának az eredménye?

— A szultán ellenségeivel szövetkeztél — válaszolta Ezio, immár kevésbé magabiztosan. — Mit vártál jutalomként ilyen árulásért?

Tarik sajnálkozva mosolygott rá.

— Csak magamat hibáztathatom. — Elhallgatott, mert még a levegővétel is fájdalmas volt a számára, a vér kiapadhatatlanul folyt az oldalából. — Nem árulásért... hanem önhittségért. — Ezióra nézett, aki most közelebb lépett, hogy hallja szinte már csak suttogásra képes hangját. — Csapdát készítettem elő. Akkor terveztem lesújtani a bizánci templomosokra, amikor a legnagyobb biztonságban érzik magukat.

— Mivel tudod ezt bizonyítani?

— Nézd. Tessék.

Tarik gyötrődve kihúzott bal kezével egy térképet az övéből.

— Vedd el — mondta.

Ezio engedelmeskedett.

— Ez elvezet a bizánciakhoz Kappadókiában — folytatta Tarik. — Pusztítsd el őket, ha tudod.

Ezio hangja is suttogássá halkult.

— Helyesen cselekedtél, Tarik. Bocsáss meg.

— Nem hibáztatlak — válaszolta Tarik, akinek már a puszta beszéd is elviselhetetlen fájdalmat jelentett. De erőt vett magán, tudván, hogy a következő szavai lesznek az utolsók. — Védd meg a hazámat. Allah aşkina! Isten nevében kérlek, szerezd vissza a becsületünket, amelyet ebben a harcban elveszítettünk!

Ezio Tarik karját a vállára helyezte, és felemelte az asztalra. Sietve letépte a nyakáról a kendőt, és a lehető legszorosabban megkötötte a seb körül, amelyet ejtett rajta.

De már elkésett.

— Requiescat in pace — mondta szomorúan.

Odakint hallotta, hogy ismét lármáznak utána, méghozzá elég közel. Nem volt idő bánkódni a tévedésén Gyorsan letépte magáról az egyenruhát, és csak az alatta viselt egyszerű szürke zubbonyát és nadrágját tartotta magán. A térképterem közel volt a kaszárnya falához. Tudta, hogy a horogpenge segítségével meg tudja mászni.

Ideje volt eltűnni.